Prológus

Igen, igen. Egy újabb blog. Lehet, hogy valakinek már ismerős a cím, hiszen pár hónappal ezelőtt elkezdtem egy nagyon hasonló történetet, de nem éreztem túl jónak, így kissé átírtam. Nem tudom, hogy ez meddig fog tartani, hiszen nem vagyok túlságosan kitartó típus, de most van kedvem írni, és ihletem is van, szóval , ja most minden jó.  Remélem elnyeri a tetszéseteket és hagytok magatok után nyomot, bármilyen félét.
xoxo

*Tammy Hill szemszöge*

,,A külvárosi utcák már kihaltak, és csupán egy-két lámpa pislákol. Egy nagyobb teherautó mögött rejtőzünk, de érzem, hogy egyáltalán nem vagyunk biztonságban. Don emberei bármelyik pillanatban feltűnhetnek, és én egyedül, nem tudok megküzdeni velük. Apám úgy is azt mondta, hogy először az öcsémet és az anyámat vigyem biztonságba, csak utána törődjek mással. Halk lépéseket hallok, ösztönösen emelem ki zsebemből a fegyveremet, de már késő. Túlságosan is. Ahogy megfordulok, már csak vérbe- fagyva pillantom meg az anyámat, és úgy érzem, hogy képtelen vagyok bármit is csinálni ezen túl. Patrik mellette áll, és kiabál felém, de én meg se tudok mukkanni. Csak nézem az édesanyámat, aki felnevelt, akire egész életemben számíthattam, de már nem számíthatok. érzem, hogy egy sós könnycsepp végig fut az arcomon, majd öcsémet megragadva, elfutok. Ott hagyom az anyámat, holtan. ,,

Ahogy felolvasom az utolsó mondatot is, felpillantok papírjaim közül, és osztályt kezdem el pásztázni. Mindenki döbbent arccal bámul, a tanárnő pedig csak szótlanul ül, és mintha kissé zavarba lenne. Az egyik ablak felöli padra pillantok, ahol barátnőm, Amber a fejét csóválva próbálja visszafojtani nevetését.

- Hill kisasszony, ez kissé bizarr volt – szólal meg a tanárnő hirtelen, de még mindig úgy érzem, hogy nem teljesen biztos magába – és furcsa, de ha magának ezt jelenti a halál, akkor ezt – a végét már nem is lehet hallani, mert megszólal az óra végét jelző csengő, és már mindenki pakolászik, és teljesen mással van elfoglalva. Nevetve ülök be padomba, majd visszapillantok a kéziratomra. Mindenki röhög a történetemen, és valószínűleg elmebajosnak titulálnak, de senki se gondolja, hogy ez valós történet. Hogy ez tényleg megtörtént velem.
- Suli után kaja? – kérdezget Amber, miközben a szekrényében lévő tükörben igazgatja sminkjét.  Világ életében imádta magát, és ezt soha nem is leplezte. Nem arról van szó, hogy túlságosan is nagy önbizalma lenne, ez már olyan mintha szerelmes lenne, mégpedig saját magába.
- Áh inkább offolom, apám már vár – dobom be szétszakadt matek könyvemet,majd zárom is be  - Nocsak, nocsak – már messziről hallom a hangját Dlyannek.
- Mit akarsz drága Tammyka? Talán ismét egy újabb pszichopata sztorival akarsz előállni?  - flegmán, és lekezelően beszél hozzánk. Csak szemgolyómat forgatom, majd jobb kezemmel, amilyen csak erősen csak tudom, arrébb lököm az utamból, és rá se figyelve, bemegyek a legközelebbi, teljesen üres terembe. Szinte csak pár másodperc telik el, mikor újra megpillantom.
- Megőrjítesz te lány – búgja nekem, majd egy gyors mozdulattal bezárja az ajtót, a biztonság kedvéért, majd rám veti magát.  Ajkaink csak úgy falják egymást, képtelen vagyok megálljt parancsolni érzelmeinknek. Dylan az év elején érkezett az osztályunkban. Én, mint az iskola legfiúsabb lánya, és legbunkóbb, egyből beszóltam neki, de hamar rájöttem, hogy őt sem kel félteni az ilyen dolgok terén. Azóta marjuk egymást az osztályt előtt, de igazából , talán pont azért , mert annyira hasonlítunk egymást, egymásba estünk,de teljesen. És hogy miért is titkoljuk? A legésszerűbb válasz erre az, hogy nem akarjuk lerombolni a már jól kiépített imádzsunkat, túlságosan is hiúk vagyunk ahhoz, így inkább titokban oldjuk meg dolgainkat, mint most itt.

*Justin Bieber szemszöge*

Ahogy kinyitom a szememet, iszonyatos fejfájás tör rám, és bárhogyan próbálok visszaemlékezni az elmúlt éjszakára, képtelen vagyok rá mindaddig, amíg el nem fordulok jobb oldalra. Egy hosszú, fekete hajú lány fekszik mellettem, teljesen meztelen. Kissé felülök, és közelebb hajolok hozzá. Hát, eléggé be lehettem állva, ha egy ilyen csajjal dugtam egész éjjel. Nyöszörögni kezd mellettem, én pedig erősen megbököm.
- Ideje menni – szólok rá durva hangnemben
- Hé, Justin – sértődötten néz rám, de már megszoktam. Ezekkel a boci szemekkel nem lehet engem meggyőzni, sőt bármilyen érzelmet kiváltani belőlem. Rég nem éreztem bármiféle kötődést bárki iránt is, és őszintén megmondva nem is akarok. A fasznak kell érzés, és kötődés, csak elrontja az életet.
- Na ne nyavalyogjál itt nekem, csak felbaszol – inkább visszaveszek, és lecsukom szemeimet, képtelen vagyok erre a csajra még egyszer ránézni. – Elmehetsz - mutatok az ajtó felé.
Pár másodpercig csend van, majd már csak azt hallom, ahogy nagy erővel bevágja maga mögött az ajtómat. Egyből kipattan a szemem, és telefonomhoz nyúlok. Csupán pár sms érkezett, semmi több. A legtöbb pár lánytól, hogy ma ráérek-e. Még nem tudom milyen kedvem lesz, így egyikőjüknek se válaszolok.  Készülékemet visszahelyezem kis éjjeli szekrényemre, majd pillantásom az ott lévő fényképre téved. Már sokszor megfogadtam magamnak, hogy elteszem ezt a képet, de még soha nem voltam képes rá. Csak ennyi maradt belőle, semmi több. És hogy miért? Mindenről a Feketék tehetnek, minden egyes kibaszott veszteségemről. De nem vagyok egy könnyen megbocsájtó típus, épp ezért megfogadtam, hogy kiirtom az egész bandát egy nap. És lehet, hogy ez a nap a mai lesz. A nap, amikor leszámolok velük, örökre.