3. fejezet

Na, hát itt is van az új rész. Amúgy körülbelül mindig kéthetente lesznek a részek, a suli, és a másik blogom miatt is. Nagyon köszönöm az eddigi kommenteket, és a féliratkozókat. Továbbra is azt mondom, ha bárki elolvassa, hagyjon maga után nyomot !;)

xoxo

*Tammy Hill szemszöge *

Régebben minden nyugisabb volt. Mikor olyan ötéves voltam, normális család voltunk. Átlagos amerikaiak akik ugyanúgy élik az életüket, mint mások, aztán egyszer csak valami megváltozott. George, az apám elvesztette a munkahelyét, amitől anyám totál kikészült.  Lassan eljöttek az olyan napok, hogy szinte alig volt mit ennünk, úgy mondván, éheztünk. Ekkor apám megelégelte magát, és elkezdett illegális dolgokat végezni. Először csak kisebbeket, majd mikor rájött, hogy ezzel marha jól lehet keresni, elkezdett egyre nagyobb munkákat elvállalni, és akkor költöztünk ide, Los Angeles sötétebb részére. Nem voltunk gazdagok, de megéltünk, ez volt a lényeg. Anyám ellenezte, de nem tudott más tenni, hiszen jött Patrick, az öcsém, így már kettőnket kellet eltartania.
Bár nem akarok hazamenni, máshova nem mehetek, így megindulok a házunk felé, ahova belépve csupán Patrickot pillantom meg, aki éppen a kanapén ülve valami filmet néz.
- Megjöttem – üvöltöm túl a tévét, hátha meghallja. Mosolyogva felém pillant, és leállítja a készüléket. Nagyon bírom a kis krapekot.
- Csinálsz nekem valami finomat? – ugrik a nyakamba egyből, én pedig megsimítom a hátát. Még csak tíz éves, de a kortársaihoz képest nagyon értelmes kisgyerek. Szinte már mindent tud a világról, és a családunkról. Tudja, hogy én mivel foglalkozok és apa. Sőt, simán be szokta engedni a banda tagokat és jól elvan velük. És én is. Mert megszoktuk. Mert ebbe születtünk bele. Ez a normális nekünk. Persze, sokkal jobb lenne egy nagy, szeretetteljes, jó családban felnőni, de lehet, hogy nem lennék ilyen boldog. Mert az vagyok, tényleg boldog vagyok. Sokáig harcoltam az életemmel szemben, de rájöttem, hogy nem tudok változtatni ezen. Legalábbis most nem.
- Mit szeretnél? Tudod, hogy rettentően finom mirelit pizzát tudok csinálni - kacsintok rá. – Vagy éppen meg tudom neked melegíteni a maradékot – keresgélek a hűtőben, de tényleg csak azt találom. Apám megint nem ment el vásárolni, a francba. – Na, melyik legyen? – fordulok felé ő pedig kezére könyököl és úgy tesz, mintha nagyon nagy dillemába lenne. Állandóan hülyéskedik, és sose szomorú. Bárcsak én is ilyen lehetnék.
Végül a pizzát választja, amit gyorsan be is dobok a sütőbe, majd együtt elfogyasszuk, és nemsokára apám is beállít. Apám, egy eléggé kétoldalú ember, és nem tudom eldönteni, hogy hogyan is érzek iránta. Szeretem, mert ő az apám, és vannak igencsak jó pillanatai, és rendes ember, és talán csak azt nem szeretem, amit csinál, amit csináltat velem.
- Tammy kicsim, ma kelleni fogsz – a konyha asztalnál számolgatja a köteg pénzeket, mikor felém fordítja a fejét. Nem szólok egy szót sem, hanem odasétálok, kihúzok magamnak egy széket és leülök. Leülök, és várom, hogy mi a terv mára.
- Csak ketten mentek, Donnával. Bieberéknek adjátok ezt át. Nincs szóvita, nincs öldöklés. Csak átadjátok, és megvárjátok míg ők átadják a pénzt.
- Menni fog – bólintok. Jeremy Bieber. Az ősellenség, de egy ideje, úgymond tűzszünetet kötöttünk. Körülbelül egy éve, egy félreértés miatt, óriási balhé volt, ők is, és mi is rengeteg embert vesztettünk el, illetve, egy párat le is csuktak. Azóta nem nagyon üzletelünk vele, de most ezt a nagy kapást képtelenek vagyunk kihagyni. Nagyon jó ajánlatnak ígérkezik.
- Remélem is. Számítok rátok – néz rám szigorúan, és úgy mintha nem is a gyerek lennék, hanem csak egy alkalmazottja. – Nekem is van még a pizzából? – hihetetlen hogy a tekintete ilyen hamar megváltozott. Most már úgy pillant rám, mint a lányára. Na erről beszéltem, erről a kettősségről.
- Van egy kicsi, bár Patrick szinte felfalta az egészet.
 - Hé, ez nem is igaz, apa. Tammy hazudik, mint a vízfolyás – gyermek hangja kellemes érzést vált ki belőlem. Jó , hogy van nekem. Nekünk. Talán benne látom a reményt, és a kiutat. A kiutat, ami ebből a világból vezet. Hogy mikor lesz erőm kiszabadulni belőle, merthogy egyszer ki kell.

Patrickra pillantok, majd vissza Georgra. Kívülről most biztosan úgy nézünk ki mint egy normális, hétköznapi család. De nem vagyunk azok, közelről sem.

* Justin Bieber szemszöge*

Még az övemmel babrálok, amikor kilépek a női wc-ből. Eléggé durva menet volt az biztos. Karórámra pillantok, ami azt jelzi, hogy nemsokára meló. Intek egyet Ericnek, aki bárpult támasztja, majd kimegyek a klubból, és rá gyújtok egy füves cigire. Nem legális, de faszt érdekel. Soha se érdekeltek a szabályok, és nem is fognak. Apám eléggé szabad szellembe nevelt, már kiskoromba is benne voltam a dologban, hat évesen már lőttem is.
- Justin – hallom meg, hogy valaki emleget, így a hang irányába nézek. Ajaj. Egy lány, az soha nem jelenthet jót, főleg ő. Magas, vörös, óriási szájakkal. Ez csakis Xenia lehet.
- Xenia – bólintok. Nincs kedvem csevegni vele, már elintéztem őt egy párszor de ennyi. Bár ő a ravaszabb fajtából van, és állandóan vissza jár, ja és a legnagyobb bökkenő, hogy apámmal is dugogat, nemcsak velem.
- Kapok egyet? – a kezembe lévő cigire utal. Flegma fejjel , de odanyújtok egyet neki. Hogy én fasz, miéért nem ültem be egyből a kocsiba.
- Na, morcos vagy? Eltudnálak lazítani – közelebb lépked felém, ami hatására picsa szoknyája még jobban felhúzódik, ajkát pedig előre biggyeszti. Érti a dolgát, a ribanc, az biztos.  Kezét a derekamra teszi, arca pedig egyre közelebb van hozzám. Fhu, baszottul megdugnám, az biztos, de uralkodnom kell magamon. Balhé előtt nem dugunk, ez feltétel . Csak utána.
- Este lazíts el, édes- megvillantom a mosolyomat, amitől általában mindenki elájul, mert elég ritkán alkalmazom. Nincs szükségem rá, csak vész esetén. Beszállok a kocsimba, majd tövig nyomva a gázt, haza indulok, de megcsörren a telefonom. Apámtól jött egy sms. Mégsem csinálhatod egyedül, Jason megy veled. A kurva életbe. Még csak az kellett. Pedig kibaszottul elterveztem, hogy egyedül, gyorsan lerendezem. De nem, miért is lenne úgy.
Meglepődök, mikor meglátom, hogy Jason jól van. Nyomát se látom a beszívott arcának, és görnyedt testalkatának. Elkezd papolni, hogy hova megyünk meg mi lesz. Ő állandóan megszervezi a dolgot előre, én inkább spontán szeretem csinálni a dolgokat.
- Mehetünk végre? – kérdezem tőle, ő meg csak bólint. Jövünk Feketék, szarjátok össze magatokat.


Los Angeles leggázabb részén autókázunk. Én pontosan nem tudom, hogy hova volt megbeszélve a találka, de Jason vágja a dolgokat, sőt , be se fogja egész úton a száját. Próbálok másra koncentrálni, de képtelen vagyok. Kurvára idegesítő lett mostanában.
- Most fordulj le – szól rám, de úgy teszek mintha nem hallanám, direkt azért, hogy húzzam az agyát. Inkább áthajtok a pirosan.
- Azt mondtam, hogy fordulj le, te szerencsétlen – üvölt rám, és meg rávillantom azt az idegesítő mosolyomat, és egyből rájön, hogy csak csesztettem. Egyből felmegy benne a pumpa, abban nem kételkedek. Egy kisebb utcába érünk, ami zsákutca. Az utca végén egy kocsit látok, egyből tudom, hogy ők azok. Apám azt mondta, hogy gyors legyek, és hogy ne legyen balhé. De én nem vagyok szabálytartó típus, és soha nem is leszek az.

* Tammy Hill szemszöge*

- Kész vagy Donna? – üvöltök egyet, hogy meghallja.  Körbe nézek, és rájövök, hogy semmi nem változott az alatt az egy év alatt, amíg külföldön volt.
- Persze – rohan lefelé,- Mehetünk.
Az út legalább tíz perces, így van időm gondolkozni. Donna, a régi főnök lánya, akinek a helyére apám lépett. Úgy néz ki, mint egy szűz, ártatlan kislány, de belül egy igazi ördög. Rebbenés nélkül öli az embereket a kell, és bonyolítja a le veszélyes dolgokat. Apám imád vele dolgozni, és van egy sanda gyanúm is, hogy mást is imád vele csinálni.
Leállítom a  kocsit a zsákutca végén, és csöndbe maradunk. Jól megvagyunk, de sose voltunk barátnők. Mindig is megvolt köztünk az az űr, de a közös munka, na, az mindig is profin ment. Pár perc múlva meghallom a kocsi hangját, és megvárjuk míg ide érnek. Meglepődök, mikor meglátom, kik szállnak ki. Justin és Jason Bieber, a góré fiai. Azt hittem, valamelyik kisebb rendű tagot küldenek, akikkel könnyebb lesz a dolgunk. De velük kicsit nehezebb lesz, az biztos. Mi is kiszállunk a kocsiból, majd kicsit közelebb megyünk hozzájuk, és alaposan végig mérjük egymást.  Jason három évvel idősebb, de körülbelül tizenhat évesnek néz ki. Tejföl szőke haja, és gernyác testalkata eléggé kisfiussá teszi, de min tudjuk, hogy nem az. Justin az öccse, még veszélyesebb. George mindig azt mondja, hogy ha az apja meghal, biztos ő veszi át a helyét. Gyors és kegyetlen. Mocskos szája van, és kihasználja a lányokat. Áldom az Istent, hogy nem kell egy ilyen férget elviselnem.
- Elhoztátok? – végül Donna töri meg a csendet.
- Igen, de először ti adjátok át. Tudjátok, először a lányok – kacsint ránk Jason, de nem jön be. Már nem.
- Hé bátyó, ezek nem lányok, ezek ribancok – gúnyolódik rajtunk Justin. – És Donna a fő, bár úgy szop mint egy istennő- ajkát végignyalja, és a következő pillanatban már csak annyit látok, hogy emelkedik a keze, Justin arca felé.
- Héhé – szedi le az öccséről Jason – Nem akarunk balhét.
- Senki nem akar balhét – szolok közbe, – Itt van, tessék- nyújtom át a zacskót, és elveszem a miénket a kezéből. Donna még mindig forr a dühtől, Justin pedig perverzen bámul. Szinte vágni lehet a feszültséget, mikor fegyver ropogásokat hallunk, és már csak annyit látok, hogy Donna a földre esik, és fenn akad a szeme. Hirtelen lebénulok, és képtelen vagyok megmozdulni. egyszer csak egy kéz ragadja meg az enyéimet, és a kocsi felé húz, aztán hirtelen megérzem a golyót magamba. Erősen bele fúródott a jobb kezembe. Valkai hátulról megfog és betuszkol a kocsiba, de nem látom ki. A dolgok kezdenek elsötétedni, és mire megpillantanám, hogy kivel vagyok, lecsukódik a szemem.